A szegény embert az ág is húzza. No és a munkanélkülivé vált dolgozót. De semmi gond, hiszen van számtalan munkaügyi központ, jelszavuk: jogszerűség, humánum, partnerség, elégedettség. Küldetésük pedig: „A regionális munkaerőpiac hatékony működtetése, a foglalkoztatás, illetve a foglalkoztatottak létszámbővítésének elősegítése, az állásnélküliség megelőzése és hátrányos következményeinek enyhítése.” Ehhez hasonló, s még hangzatosabb kijelentés is található a minőségpolitikájuk, jövőképük ismertetése során. Ez mind nagyon szép! A mesében vagy egy utópisztikus világban talán így van. A valóságban azonban nem találkozunk ezekkel – vagy csak elvétve. Mert szomorú jelenünkben még szomorúbban zajlik a „foglalkoztatottak létszámbővítésének elősegítése”.

A szegény munkanélküli betámolyog az illetékes munkaügyi kirendeltségre, ahol a reggeli nyitáskor már legalább kétszer annyian várakoznak, mint azt a legszörnyűbb álmában gondolta. A kiírt figyelmeztetésnek megfelelően, a hatékony ügyintézés elősegítése érdekében illedelmesen kéri az információs pult mögött ülő hölgy segítségét. A válasz meglepően gyors, tömör, kimerítő: „Dobja a papírjait a ládába!” És ezzel – ellentmondást, kérdést nem tűrve – meg is volnánk. Legalábbis az elkövetkező három-négy órára. Mert a várakozás ideje ennyi. Rutinos visszajárók ezt már tudják, csak az először érkezők néznek megszeppenve. Unalmában olvasgathat pár semmitmondó hirdetést, vagy eltöprenghet azon, hogy az elégedettséget milyen kérdőív alapján mérik, elemzik, ha soha senki nem kap ilyet, de a dicső eredmény mégis kifüggesztve lóg.

Meglepetése csak fokozódik, amint végre bejut a kissé fásult ügyintéző színe elé, ahol rajta kívül másik három sorstársa szorong a nem túl nagy méretű szobában. Félve adja elő ügyét, amely szerint munkanélkülivé vált, szeretné magát regisztráltatni, de leginkább állást, munkát szeretne találni. Az „Előbb az adatait!” felszólítás után előszedi igazolvá­nyait, igazolásait, bizonyítványait. A személyes és egyéb adatok egyeztetése után jön a hideg zuhany: közel az ötvenhez, ilyen végzettségekkel esélye sincs állást találni. A közlés kemény, kíméletlen, semmi együttérzés. Nem érti, mi a baj, hiszen többéves szakmai tapasztalata és több szakmája, diplomája van. De ez, úgy tűnik, nem számít, mert sajnos nyelvet nem beszél. Ma a trend inkább a nyelvtudás, és szinte nem lényeg a szakmai hozzáértés. Egyik végzettségét tekintve félreértésbe keveredik az ingerültté váló ügyintézővel, aki szerint vagy műszaki, vagy menedzser, de olyan nincs, hogy műszaki menedzser. Végül mégis megoldja a problémát: üzletkötő. Egyre reménytelenebb hangon próbálja diplomáját magyarázni. Fölöslegesen, mert ilyen rovat úgysincs a számítógépes programban. Nagy nehezen tisztázzák az amúgy sem bonyolult helyzetet, kölcsönösen aláírják a papírokat, majd kézbe kapja az álláskeresők kiskönyvét. Útravalóul még utolsó jó tanács: jelentkezzen a szomszéd szobában átképzésre. Kissé felcsillanó szemmel indulna is, de még eléri a zárszó, amely szerint most ne, mert csak hetek múlva indítanak valamilyen képzést. De addig keresse csak szorgalmasan a munkát, és három hónap múlva jöjjön vissza. Zavarodottan lép ki az ajtón, nem érti, hogy is van ez. Jelentkezzen átképzésre, ami nincs, segítségért és állásért jött, de ő keressen önmagának?

Csöndes töprengése közben szeme sarkából érzékeli, mintha egyik volt szomszédja lépne be az ajtón mint munkaügyi dolgozó. Hm, itt dolgozik? Pedig semmi köze a humánpolitikához, emberi erőforráshoz. Azért majd felhívja. Most minden segítség jól jön.

Otthon szorgalmasan írja, küldi az önéletrajzait: reménykedve várja a választ. Néhány hét elteltével rádöbben, hogy még csak válaszra sem méltatják. Eszébe jut hajdani szomszédja, s telefont ragad. Döbbent csendben hallgatja a feltett kérdé­seire kapott választ. Oktatás, átképzés az van, de nem ilyen képzettségű embereknek, ő amúgy is magasan képzett, mondhatni, túlképzett. Inkább az alacsonyabban iskolázottakat célozza meg az átképzés. Nyelvtanfolyam sincs, mert az drága, annak az árán inkább indítanak három másikat. Munkahelyre meg aztán pláne ne számítson tőlük, ez nem így működik. Ha van ismerőse valamelyik cégnél, vállalatnál, akkor oda menjen be, adja le az önéletrajzát, és közölje, hogy melyik munkaügyi központban regisztráltatta magát. Eztán a cég telefonál hozzájuk a munkaügyibe, és személy szerint őt kéri majd az adott munkára. De persze mindezt nem tőle tudja. Persze… Ez ám az „álláskereső önállóságának fokozása a munkaerőpiacon”!

Kóvályog a hallottaktól, zsong a feje, még sincs egy épkézláb gondolata, megsemmisülten omlik kedvenc meccsnéző fotelébe. Szégyelli sorsát, önmagát, kicsorduló dühödt férfikönnyét. Hol van akkor a munkaügyi központ minőségpolitikája, jövőképe? Hol van a „valamennyi álláskereső és munkáltató számára ügyfélbarát szolgáltató tevékenység végzése”? Hol van a „partnerközpontú szervezeti működés”? Hol van a „munkavállaló alkalmazkodó képességének javítása”?

Másképpen fogalmazva: ki segít állást találni, tanácsot adni, újrakezdeni, ha a munkaügyi kirendeltség nem?