Gondoltam elmesélem saját sagámat, hátha valakinek javára válik.

Egy vidéki városban élek. Mindig is úgy gondoltam, ínyenc vagyok. Azt hittem elég ha különböző éttermi élmények, némi után olvasás, otthoni főzőcskézésen, kísérletezésen megy át az ember, és megérti mit, miért kell úgy készíteni.

Hozzáteszem én még a kádári diktatúra közepén születtem, és életem nem a vendéglátás jó része nem a vendéglátásban telt. Na mindegy, a lényeg, hogy lehetőségem nyílt elvégezni egy szakács tanfolyamot.

Nagy reményekkel indultam neki,. Hát egy csapásra a kijózanodás, amikor rá kellett jönnöm, rajtam kívül senki nem veszi igazán komolyan, ezt az egészet.    A jelentkezésnél alkalmassági tesztet írattak, ahol már a társaság fele elvérzett volna, hathatós szervezői támogatás nélkül. Mondanom sem kell mindenkit alkalmasnak találtak, annak ellenére, hogy némelyik több éves vendéglátós gyakorlattal sem volt képes egy tisztességes menü sort leírni.  Ez az odaadó segítőkészség aztán általánosan meg is maradt a tanfolyam végéig. A cél, hogy mindenki levizsgázzon, rátermettségtől függetlenül. Mivel eleddig is úgy vélekedtem, hogy ha már nekifog valaminek az ember, csinálja legjobb tudása szerint,

és azt hittem,  itt aztán igazán maxit kell adni, hiszen a rossz kajánál kevés kellemetlenebb van.

A következő és  talán a legnagyobb SOKK a gyakorlati hely első hete volt. Egy *** szálloda konyhája.

Azt fontolgattam, abba hagyom az egészet. Kosz, mocsok. Olajtól csöpögő csövek, kiselejtezett abroszokból képzett konyaruhák, amit máshol kutya alá tesznek. 

Döbbenten álltam a konyha közepén, miközben az inspekciós szakács a véres, fagyott, hártyázatlan velőt tömködte a darálóba. Láthatta rajtam a döbbenetet, mert ezután, többször megjegyezte ide ez is elég. „Mint később megtudtam, fiatalon ígéretes szakember volt, tanulmányi- és szakmai versenyeket nyert.”  Aztán megismerkedtem az antitalentumokkal. Azon töprengtem, hogy kaphatnak emberek oklevelet ilyen tudással.

Az, hogy mégsem hagytam ott, egy szakembernek köszönhetem, akit hála istennek oda vetett a sors, hogy húzza az igát a többi helyett is. Végre valaki, akitől lehetett tanulni. Ő már akkor saját maga sütött kenyeret.  Érdekelte milyen minőséget ad ki, és szóvá tette, ha valaki trehány volt. 

Akkor fogalmazódott meg bennem, nem igaz, hogy nem lehet ezt másként csinálni. Na és felfedeztem MTB blogját, és úgy éreztem hazataláltam, nem vagyok egyedül.

A nappali képzésben tanulókról csak annyit, hogy a végzős gyerekre gyakorlatilag semmit nem lehetett bízni, mert még a házi feladatnak adott menü receptjét sem volt képes elmondani, mondjuk a többi is hasonló kvalitássál bírt. Később egy helyre sodort bennünket az élet, gyakorlatilag még a rántott húst is képes volt el rontani.

Ezután megjártam jó néhány helyet, egy sem volt köztük, ahol lett volna kire felnéznem. Nem magamat akarom fényezni, mert tudom, mennyire keveset tudok, ahhoz képest amennyit szeretnék.  De amikor a város egyik sztár konyhafőnöke, aki t a „bélszín királyának hívtak, mondván mert olyan jól készíti”, látva minek teszi ki azt a szerencsétlen húst, hát…

Dolgoztam otthon, Pesten,  3*szállodában, étteremben, üzemi konyhán, legutóbb egy 4*-os ban. Voltam pozícióban.  Mindenütt ugyan az. Egyetlen helyen volt szakács a tulaj, ott meg a főszakács osztotta az észt, első nap bemutatta a fehérborsot, mint Cayenne. A többiben a tolmácstól a villamos mérnökig minden. Azokon a helyeken ahová mennék, nincs csókosom, ahova lehetne oda nincs gusztusom.  6- 24-ig, 02-ig dolgozni a szaron, az megöli a lelket.

Azon gondolkodom, inkább elmegyek valami heti ötnapos 8-16-ig tartó állásba, semmi felelősség, semmi börtön fenyegetettség. Úgy tűnik, valóban nem lehet másként csinálni. Nincs rá igény.

 

amuci

alszakács......"  (sic)